FINKEY FERENC ÉS AZ ÜGYÉSZI

FÜGGETLENSÉG

A hagyományőrzés dicsérete Sárospatak városának példája mintaértékű: helyi szervei viszálykodás helyett településük múltja, illetve jelene értékeinek és értékteremtő hagyományainak őrzése, felmutatása felé fordultak. Dicséretes törekvéseik körébe tartoznak a város szülötte, a jogtudomány és a jogalkalmazás ismert alakja, Finkey Ferenc személyének, életművének méltatására a múlt évben tartott emlékünnepségek. Minthogy Finkey Ferenc 1923-tól több mint hét évig volt katonaügyészhelyettes, majd több éves kúriai tanácselnökösködés után, 1935-től 1940-ig a koronaügyészi posztot töltötte be, e rendezvények szervezésében és lebonyolításában követésre méltóan nemes célzattal tevékenyen közreműködött a Legfőbb Ügyészség is.

Az ünnepségek egyikén ötlött szemembe Finkey Ferenc 1936-ban írt "Ügyészi függetlenség és anyagi igazság" című kismonográfiája. Az érdeklődési körömbe eső téma aktualitása arra ösztönzött, hogy a szerző gondolatait - legalábbis saját szakmai köreinkben - közkinccsé tegyem. Bevezetésként annyit: a címben szereplő ügyészi függetlenség kategóriáját a tanulmány a maival teljesen azonos tartalommal, a végrehajtó hatalomtól való függetlenség értelmében használja. Fejtegetéseinek középpontjában az ügyésznek a büntető igazságszolgáltatás körében kifejtett tevékenysége áll. Hamleti kérdés az alárendeltség létéről Bevezető részében a tanulmány említi azt a - mai szervezetünkben egyre inkább köztudott - tényt, hogy az ügyészi szervezetnek "az igazságügy-miniszter alá rendelését" a magyar jogrend a francia jogból vette át. Hozzáteszi: a történelmi eredetét tekintve "szomorú időkre, a zsarnok királyok véreskezű önkényeskedéseire" visszavezethető eredetű szervezet végrehajtó hatalom alárendelésének tétele már az ügyészségről szóló első magyar törvény, az 1871: XXXIII. t.c. elfogadásakor sem talált "osztatlan helyeslésre és elfogadásra."

E megoldás elismertsége ettől eltekintve sem tekinthető egyöntetűnek, mivel "a szakirodalom régóta hirdeti az államügyészség függetlenségének gondolatát, mint az anyagi igazság érvényesítésére és a büntető igazságszolgáltatásnak a politikai befolyástól való gyökeres megszabadítására irányuló alkotmányos követelményt."

Ezen "alkotmányos követelmény" érvényesülése szükségességének hangoztatásánál a tanulmány hivatkozik Kozma Sándor első "budapesti királyi főügyészre", aki szerint a közvádlót nem lehet úgy tekinteni, mit "a változó hatalomnak mindig kész eszközét." Hiszen a közvádló nem "a vádlottnak az állam által felfogadott feltétlen üldözője", hanem "az igazságszolgáltatás rendes funkcionáriusa, aki nem büntetést, hanem igazságot keres és szorgalmaz".

Minthogy pedig az ügyész alapvető feladata az anyagi igazság felderítésében való közreműködés, funkciójával szemben követelményként jelentkezik, hogy "amennyire lehet, függetlenné tétessék". Az "amennyire lehet" kifejezés jelzi, hogy az ügyész függetlensége nem lehet a bíróéval azonos mértékű. Az anyagi igazság keresése azonban a függetlenség olyan fokát követeli meg, amelynek alapján az ügyész "legyen mindig csak az államnak, de sohase legyen a pillanatonként változó tettleges hatalomnak a közege".

A Kozma Sándor írásaiból való idézetek után a tanulmány hivatkozik a "nagy büntetőjogi író", Varga Ferenc korábbi koronaügyész-helyettes fentiekkel egyező gondolataira.

Mindezek előrebocsátása után Finkey Ferenc az ügyészi szervezet függetlenségét azon "nehéz problémák" közé sorolja, amelyeket nem lehet egykönnyen odavetett igennel vagy nemmel elintézni, mert mindkét álláspont, a helyeslés és a tagadás mellett megdönthetetlennek látszó érvek sorakoznak fel." Emiatt a kérdésre csak "dualisztikus felelet adható." Lássuk ezért a két ellentétes álláspont fő érveit." Érvek a miniszteri alárendeltség mellett Ennek az alkotmányjogi megoldásnak az a kiindulópontja, hogy az ügyészség nem ítélkezést végző (nem bírói) szerv, így voltaképpen nem is tekinthető igazságügyi szervnek. Lényegét tekintve tehát "igazságügyi igazgatási", pontosabban szólva "közigazgatási" szervként funkcionál. E minősítés alapjául döntően a szervezet feladatai szolgálnak: a bűnüldözés, a vádemelés, a vádképviselet, büntetés-végrehajtás felügyelete egyaránt közrendészeti teendők. Ezt a vélekedést erősíti meg, hogy az ügyészségnek - a bírósággal szemben - nincs lehetősége az ügyek eldöntésére, számára csupán a döntésre vonatkozó indítványozási jog adott.

Minthogy pedig így az ügyészség közigazgatási szerv, e minőségéből a végrehajtó hatalomhoz tartozása, közelebbről és miniszter alá rendelése következik. Az alárendeltség természetes folyománya az akkor hatályos ügyészi törvényben szereplő fogalmi meghatározás is, miszerint az ügyészség "mint az igazságügy-miniszternek alárendelt szervezet, az igazságszolgáltatás körül az állam közérdekeit képviseli". Az állam érdekét pedig csak a mindenkori kormány tudja a leghitelesebben megállapítani, ezért szükséges, hogy az állam legfőbb ügyésze az igazságügy-miniszter legyen. Így "a politikai színezetű bűnperekben az igazságügy-miniszter, mint a kormány jogi szakértője, a legilletékesebb annak eldöntésére, hogy az elkövetett bűncselekmény tetteseit és részeseit kívánatos-e szigorral üldözni", vagy pedig " a megbocsátás álláspontjára helyezkedni. "Ez az érvelés sok igazságot tartalmaz." -írja Finkey, hiszen "bizonyos, hogy egészen más feladat az ítélkezés és más a bűnüldözés, a vádemelés és a vádképviselet". Noha mindkét funkció egy intézményhez "az államnak ú.n. igazságügyi felségjogához, a büntető igazságszolgáltatáshoz tartozik", a közérdek valódi érvényesítése és a hatósági önkény kizárása az igazságszolgáltatás feladatán belül a fenti - kétpólusú - megosztást szükségessé teszi. Ennek államszervezeti következménye, hogy ha az igazságszolgáltatás folyamatában biztosítva van a bíróságnak a kormánytól való függetlensége, akkor az ügyészségnek a végrehajtó hatalomtól való függetlenségét semmi sem indokolja. Az e hatalom alá rendelés veszélytelen voltát mutatja az a tapasztalat is, hogy normális időkben az igazságügy-miniszter, illetőleg a kormány felette ritkán ... él az utasítási jogával". Csupán a politikai színezetű bűnperekbe szokott beavatkozni a szigorúbb fellépés, vagy az elnézés irányában". Ennél a pontnál fordulat következik az érvelésben. Amint Finkey írja: a politikai befolyás inkább az elnézés, a durván un. "eltussolás" esetén állhat elő, ha a miniszter pártpolitikai szempontból ad ilyen utasítást az ügyészségnek a vádemelés mellőzésére vagy a vádelejtésre, illetőleg az in peius jogorvoslat elhagyására".

Ennek a "netalán helytelen befolyásolásnak" ellenszereként szolgálhat ugyan a pótmagánvád intézménye, de a politikai bűncselekmények azon körében, ahol ennek nincs helye, a "miniszter részéről az ügyésznek elnézésre, vádelejtésre utasítása voltaképpen nem egyéb, mint pertörlés, illetve előlegezett kegyelemadás" ami viszont az államfő hatáskörébe tartozik. A miniszteri alárendeltség elleni indokok A fentiek kifejtése után jut el Finkey "a kérdés ütközőpontjához, a másik álláspont főérvéhez", vagyis a végrehajtó hatalom függetlenséget hirdető álláspont érveinek ismertetéséhez.

Mint írja: "Az ügyészi függetlenség és autonómia létjogosultsága és szükségessége itt fordul meg, a politikai ízű "eltussolás" kérdésén. Hiszen miniszteri alárendeltség esetén fennáll az utasítási joggal való visszaélés lehetősége, s adódhatnak olyan esetek, amikor az igazságügy-miniszterben is a pártpolitikai utasítás "nem a valódi, nem a pártatlan igazságot, hanem a hatalmon lévő politikai párt uralmát akarja szolgálni és megerősíteni." Ilyen intézkedés bármikor előfordulhat, hiszen "a hatalmon maradás vágya, a politikai uralom megtartása olykor rossz tanácsadó lehet".

Az alárendeltség által adott ezen lehetőség valóra váltása különösen társadalmi-politikai változások menetében "politikailag viharos, vagy éppen forradalmas időkben rendszeressé" válhat, s ebből adódik a kérdés: "nem lesz-e ilyenformán az ügyészség részesévé nyilván igazságtalan, s az állam érdekével, az igazi közérdekkel ellenkező visszaélésnek?"

Továbbmenve: nem történhetik - e meg az is, hogy a miniszter a kormány pártpolitikája érdekéből az ellentétes politikát követőeket csekély okokból, vagy éppen alaptalanul zaklatásnak teszi ki a bűnvádi eljárás indítása által?" Mindez nemcsak politikai jellegű ügyekben történhet meg, hiszen a közönséges bűnügyek a hátterében esetleg politikai vagy politikai vonatkozású indítóokok szerepelhetnek.

Ezek után saját korára vonatkoztatva és külföldi példákra utalva jegyzi meg: ilyen esetek előfordulására "a közelmúlt bűnügyi krónikáiból eléggé beszédes példákat lehetne felhoznunk "

Ilyen tapasztalatok birtokában további kérdésként merül fel: "Vajon megfelel -e az állami közérdeknek, az anyagi igazság érvényesítését fogja -e elősegíteni, ha az ügyészség ilyen esetekben is köteles egyszerűen elnyomni a maga meggyőződését, az eljárás adataiból kialakult tárgyilagos véleményét, és teljesíteni a miniszteri utasítást?" A kérdések sorából válaszként adódik a következtetés: a végrehajtó hatalomnak való alárendeltség " nyitva hagyja az utat az abszolút korszakok despotizmusához."

Az alkotmányos rend biztosítása és az anyagi igazság érvényre juttatása tehát más jellegű modell bevezetését követeli meg: "Ha az igazságszolgáltatás függetlenségét és önállóságát annyira fontos alkotmánybiztosíték gyanánt hirdetjük" e tételből következik, hogy az ügyészség függetlensége és önállósága "szintén hozzátartozik az igazságszolgáltatás függetlenségéhez és önállóságához. Hiszen az ügyészségi tagok nem miniszteriális hivatalnokok, hanem a bírói karral egy státusba tartoznak, azaz igazságszolgáltatási szervek, akiknek szigorúan törvényes, tárgyilagos, pártatlan működése szintén jóságának és helyességének."

Amint az a fentiekből is adódik, az ügyészségnek a minisztertől, illetve a kormánytól való függetlensége "a pártpolitikától való mentesség", "a lehető legtárgyilagosabb pártatlanság", "a valódi közérdek" érvényesítése, "vagyis az anyagi igazság mennél szabadabb és biztosabb érvényesítése érdekében" szükséges. Merre mutat a mérleg nyelve? Az egymással ellentétes két álláspont indokainak ismertetése után Finkey megjegyzi: "egyiknek az érvei épp oly súlyosak, mint a másiké". Ez az egyenértékűség azonban nála nem a kérdés megoldhatatlanságát jelenti.

A jogrend és jogalkalmazás legfontosabbnak tartott értékei alapján a két álláspont közötti választás legfőbb vezérelvének "az anyagi igazság biztosabb és szabadabb érvényesítését" tarja. Ennek alapulvételével vonja le végkövetkeztetését: "az egyéni és a közszabadságjogoknak a politikai önkényeskedés elleni biztosítása érdekében az ügyészi függetlenség törvénybeiktatása" szükséges. Ez " a modern jogállam és az alkotmányosság feltétlen követelménye."

A szerző jámbor óhaja Végezetül az olvasó megértését kérem az idézetek talán túlságosan gyakori és helyenként talán terjedelmes alkalmazása miatt. Mentségemül szolgáljon: ezzel csupán Finkey Ferenc gondolatainak a lehető legteljesebb visszaadását, közvetítését kívántam elérni. Ezért arra törekedtem, hogy gondolatmenetét, indokainak sorrendjét, érvelési módszerét minél hívebben kövessem. Lehetőleg úgy, hogy a tanulmány hangulatát is sikerüljön visszaadnom.

Mindezzel célom volt hozzájárulni alkotmányjogi státusunk körül folyó vita pro és kontra érveinek közelebbi megértéséhez. Csak remélhetem, hogy ez a szándékom valóra válik.