Finkey Ferenc: Vargha Ferenc emlékezete

---

Dr. Nánási László: 

Emlékezés Vargha Ferenc koronaügyészre

 

 

Hatvan évvel ezelőtt, 1940. szeptember 30-án halt meg büntető jogtudományunk egyik klasszikusa, Vargha Ferenc, akit kortársai a legnagyobb kriminalisták egyikének tartottak.

Bár életműve a magyar jogirodalom leggazdagabbjai közé tartozik, alakja és munkássága az elmúlt évtizedekben feledésbe merült. Halálának évfordulója alkalmat kínál életének és tevékenységének megidézésére.

 

Vargha Ferenc 1858. november 25-én született Kecskeméten.

Tanulóévei, pályakezdése és annak kibontakozása az országnak a kiegyezés utáni gyors fejlődésére estek, melynek alakítója volt a modern polgári jogrendszer létrehozása.

Vargha megfogalmazása szerint „a XIX. század szabadság- és jogegyenlőségtől áthatott szelleme” volt az, amely alapot adott a jog újjáalakításához.

A tudással, képességekkel, akarattal rendelkező generáció tagjai lehetőséget kaptak a különböző jogterületek megalkotásában, alakításában, fejlesztésében való részvételre.

Vargha személyiségére az állandó tudásvágy, a megismerés utáni törekvés volt a jellemző. Tanulmányai, önképzése, pályafutása során hatalmas tárgyi tudásra tett szert, amelyet szintetizáló, továbbfejlesztő képessége révén nagy meggyőző erővel tudott másoknak is továbbadni.

Német és francia nyelvi ismeretei lehetővé tették, hogy kora legfejlettebb jogi és társadalomtudományi irodalmát megismerje. Széleskörű tudásszomja a jogon túl a filozófia és az akkor újnak számító tudományterületek, a szociológia, pszichológia megismerésére sarkallta.

Tudása és képességei lehetővé tették, hogy páratlanul gyors karriert fusson be, és a pályakezdő jogászból hamarosan meghatározó jogalkalmazóvá, jogalkotóvá, igazságügyi vezetővé és tudóssá váljon.

Vargha kassai joggyakornoki évei befejeztével 1886 tavaszán a törvényszék aljegyzője, majd még ez év őszén a Gyulai Királyi Ügyészség alügyésze lett.

1889 tavaszán a komáromi, majd ősszel a budapesti ügyészséghez került alügyészként.

Vargha Ferenc 1891 nyarán - az akkori szolgálati viszonyok között fiatalon - önálló beosztást kapott, mivel királyi ügyészi kinevezést nyert szülővárosába, Kecskemétre, ahol már egy szervezet felelős vezetőjeként tevékenykedett.

A kor szervezeti szabályai szerint teljesen szokványos volt a két igazságügyi pálya közti átjárás, így Vargha 1893 őszétől immáron bíróként tevékenykedett a budapesti törvényszéken.

Pályakezdő éveitől folyamatosan jelen volt a jogéletben, számtalan írása jelent meg a különböző szaklapokban, rendszeresen részt vett, előadásokat tartott a jogászegylet összejövetelein, az Igazságügy Minisztérium által szervezett szaktanácskozásokon.

Ezek során olyan ismertségre és elismertségre tett szert, hogy 1892-től bekapcsolódott a kor nagy jogalkotási munkájába, a büntető perrendtartás kodifikációjába.

A perrendtartás elfogadása után Varghát formálisan is berendelték az Igazságügyi Minisztérium törvényelőkészítő ügyosztályára a büntetőeljárással kapcsolatos további jogalkotói munkálatok végzésére.

Vargha nevéhez fűződik a perrendtartási kódexbe több évtizedes politikai és szakmai viták után felvett esküdtbírósági eljárással kapcsolatban alkotott 1897:XXXIII. törvénycikk elkészítése: ez határozta meg az esküdtképesség feltételeit, a különböző lajstromok összeállítását, az esküdtbíróságok székhelyére, szervezetére, ülésszakaira vonatkozó szabályokat.

Emellett részt vett a Bp. életbeléptetésével kapcsolatos további rendeletek, utasítások szövegezésében is.

Vargha Ferenc minisztériumi évei alatt hatalmas, gyakorlati jelentőségű jogirodalmi munkásságot is kifejtett, hiszen Balogh Jenővel és Edvi Illés Károllyal társszerzőségben megírta a perrendtartás 1898-1900 között kiadott magyarázatának 4 kötetét.

Munkájának elismeréseként feljebb lépett az igazságügyi ranglétrán is, mert 1897-ben ítélőtáblai bírói címet és jelleget nyert.

Vargha a Bp. hatályba léptével újból jogalkalmazó lett, mivel 1900. február 9-én főügyészheIyettesi kinevezést nyert a Budapesti Királyi Főügyészséghez.

Négy év elteltével Vargha Ferenc ismét emelkedett beosztásában, mivel 1904. április 9-én a koronaügyész egyik helyettesévé nevezték ki.

Vargha ezekben az években is készített olyan művet, amely alapvetően segítette a jogalkalmazói munkát: 1901-ben jelent meg „A Bűnvádi perrendtartás az összes melléktörvényekkel, rendeletekkel, joggyakorlattal” című összeállítása, amelyet a későbbi évtizedekben állandóan frissítve többször is kiadtak.

A kódex többéves alkalmazási gyakorlata alapján 1909-1910-ben sor került a korábbi közösen írt kommentár átdolgozott, 3 kötetes újabb kiadására is: Vargha a gyakorlati tapasztatatok alapján némely részeiben jelentősen átdolgozta az általa írt fejezeteket.

A jogalkalmazók munkáját segítette az 1912-1915 között általa szerkesztett Büntetőjogi Döntvénytár című folyóirat is.

12 évi magasabb ügyészi működés után Vargha ismét bíróként tevékenykedett, mivel 1912. március 1-jétől a Kúria egyik büntető tanácsának elnöke lett.

Finkey Ferenc visszaemlékezései szerint döntései az „ítéletek mintái és útmutatói gyanánt lettek közismertekké”.

Vargha Ferenc 1923. május 1-jén érkezett igazságügyi pályafutásának csúcsára, mivel a kormányzó kinevezte koronaügyésszé.

Kinevezése osztatlan elismerést keltett a jogászi közvéleményben. A különböző szaklapok közül a Jogtudományi Közlöny méltatta legrészletesebben azzal, hogy „ha a törvény a hivatali állást testhez szabná, a Bűnvádi perrendtartás megalkotásakor a törvényhozó ennek az előkelő szerepnek a betöltéséhez aligha gondolhatott volna másra, mint Vargha Ferencre. Ha a koronaügyész miként azt a törvény kontemplálta, a hivatásánál fogva a legmagasabb büntetőjogi szaktekintély, úgy Vargha Ferenc, akit bátran nevezhetünk a legnagyobb élő magyar kriminalistának, bizonyára leghivatottabb, hogy e tekintélyt megszemélyesítse. Tudása.... a büntetőjog tágas birodalmán túl a lélektan és a szociológia legmodernebb irodalmára kiterjed, s harmonikusan egyesül tehetségével, amely éles ítélőképességben, a törvény kongeniális magyarázatában és szinte páratlan logikai boncoló erőben nyilvánul meg”. Vargha hivatalviselése idején az 1926:XXII. törvénycikk emelte a koronaügyész jogállását, mivel e tisztet is az Országgyűlés Felsőházának tagjává tette.

Vargha Ferenc hét évi koronaügyészi működése idején aktív szerepet játszott.

Hivatalba lépése után kezdeményezte az igazságügyi kormányzatnál, hogy a koronaügyész kapjon utasítási jogot az alsóbb fokú ügyészségek felé, de e javaslata eredménytelen volt, mivel a miniszter nem kívánta átadni e jogosítványát.

Vargha több esetben véleményezte a minisztérium törvénytervezeteit, illetve számos döntvény hozatalára sarkallta a Kúriát.

Nagyjelentőségű ügyekben személyesen járt el a Kúrián, mint pI. a nemzetközi botrányt kiváltott ún. frankhamisítási ügy 1926. október 6-i tárgyalásán.

A Felsőház tagjaként is aktív szerepet játszott: a különböző büntetőjogi és eljárási tárgyú törvényjavaslatokkal kapcsolatban tartott nagyhatású beszédeket.

Vargha Ferenc majd félévszázados igazságügyi pályafutására 1930. július 19-i nyugalomba vonulása tett pontot.

Nyugdíjas éveiben is jelen volt írásaival a szakmai irodalomban.

1940 őszén érte a halál, október 3-án temették el Budapesten a Farkasréti temetőben.

Pályatársa, majd koronaügyészi tisztében későbbi utóda, Finkey Ferenc szép nekrológban búcsúzott el tőle a Magyar Jogi Szemle hasábjain. Írásában Vargha jellemét méltatva megállapította, hogy „bátor, egyenes lelkű férfi volt, akinek őszinte szókimondása, éles, de mindig igazságos kritikája imponáló egyéniséggé emelték őt. Amilyen őszinte pártfogója volt a tehetséges és szorgalmas fiatalabb kartársainknak, éppoly kíméletlen nyíltsággal üldözte a dilettantizmust, a nagyképűséget, az üres fecsegőket. A komoly ellenfelekkel mindig örömmel és tisztelettel állt sorompóba, s ha meggyőződött az ellenvélemény igazságáról, kész volt revidiálni a magáét. Elvi kérdésekben, a maga kiforrott meggyőződésével azonban hajthatatlan volt”.

Vargha Ferenc életének maradandó darabját az a hatalmas jogirodalmi hagyaték képezi, amely több évtized munkájának gyümölcse, és saját korában alakító erővel bírt a jogalkotásban és jogalkalmazásban, számos vonatkozásban pedig ma is értékkel bír.

Vargha gyakorlati jogászból lett elméleti szakemberré is. Tankönyvet ugyan nem írt, de kisebb- nagyobb terjedelmű írásainak százai több kötetet töltenének meg. A büntetőjog anyagi és eljárási kérdésein túl hazánkban úttörőként foglalkozott bűnügyi lélektannal, szociológiával is.

Más jogterületeken is tett kirándulásokat, mivel több közjogi jellegű írása is megjelent az emberi jogok /szólás- és sajtószabadság/, valamint a parlamenti jog témakörében.

Első írásai a Csemegi-kódexszel kapcsolatos kérdések kibontásai, ítéletismertetések, kritikák, tényállás-értelmezések.

Tudása és tapasztalatai növekedésével tanulmányai az anyagi jog egyre szélesebb körét ölelték fel:

értekezései jelentek meg pI. a beszámítás kizáró okokról, az erőszak és fenyegetés, a jogos védelem, az elévülés kérdéseiről, a lopás és sikkasztás elhatárolásáról, az okiratokat védő tényállásokról, a zsarolás, bűnpártolás problémáiról.

A Büntető Jog Tára című szaklap millenniumi emlékszáma ezt úgy értékelte, hogy a Vargha Ferenc, Baumgarten lzidor, Balogh Jenő, Heil Fausztin négyes „írta meg a magyar büntetőjog gyakorlati kézikönyvét monográfiákban”.

Vargha ezen írásait a klasszikus értelmezési módszerek alkalmazása jellemzi, az egyes jogintézményeknél a hatályos külföldi joganyaggal való összevetésben.

Ahogy megismerkedett kora modern társadalomtudományi eredményeivel, írásaiban egyre többször feltűnik a büntetőjog társadalmi beágyazottsága, a középpontban lévő ember lelki folyamatainak ábrázolása.

Ehhez a gyúanyagot a pozitivizmuson nyugvó francia szociológiai irányzatok elfogadása jelentette. Ezt úgy fogalmazta meg 1895-ben, „hogy alig múlta idejét az a felfogás, mely szerint az állami igazságszolgáltatásnak egyedüli feladata a megtorló büntetés. Ennek természetes folyománya volt az irodalom sajátszerű iránya, a mely nem állott egyébből, mint a törvény magyarázatából”.

Később erről kúriai tanácselnök korában úgy szólt hogy „a klasszikus büntetőjog eszmevilága, melyért pályám kezdetén még magam is oly heves, fiatalos tűzzel lelkesedtem, a korhadt eszmék közé kerül ma-holnap.... Ámbár a legerősebb meggyőződéssel tartozom a pozitivisták táborához, egy pillanatig sem hiszem, hogy a klasszikus büntető jogtudomány máról-holnapra el fog tűnni, s helyébe lép a pozitív ismeretek alapján kiépült sociológiai büntetőjog”.

E felfogásával a klasszikus büntetőjog gyökeres revízióját hirdető modern iskolához csatlakozott.

A két irányzat közötti alapvető különbséget úgy értékelte, hogy a hagyományos nézőpont „a megtorlásban látja ma is a büntetőjog jövőjét, a másik pedig ebben célszerűséget nem látva, a társadalom védelmére s az azt biztosító intézményekre helyezi a súlyt”.

Vargha, írásaiban többször foglalkozott a bűnösség és büntetés s annak kiszabása kérdéseivel.

E témakörben megjelent írásait olvasva - Bűnösség és büntetés /1893/, A büntetés kiszabásának irányeszméi /1912-1913/, A correctionált vétség elévülése /1915/ - pályája kibontakozásától kezdve nagy következetességgel ugyanazt vallotta.

Mivel ezek a megállapításai ma is időszerűek, ezért érdemes azokat hosszabban felidézni.

E szerint a büntető törvény az állam, a társadalom, annak csoportjai és az egyes polgár érdekeit védelmezi a legkülönbözőbb viszonylatokban. A törvényhozó az érdek védelmében büntetni rendeli a védett tárgy ellen támadó személyt, értékelését adva annak, hogy milyen jelentőséget tulajdonít a jogsértés formájában megnyilvánuló magatartásnak. Az értékelés megjelenési formája pedig a megfelelő büntetési tétel meghatározása, amely elvontan kifejezi, hogy milyen értéke van valamilyen bűncselekménynek. Azonban nem egy elvont, abszolút igazság érdekében kell büntetni, hanem azért hogy a megtorlással vagy javítással a társadalmat védjük a kriminalitás ellen. Csakis ebből a nézetből, a társadalmi hasznosság szempontjából van létjogosultsága a büntetésnek, az igazságszolgáltatásnak ebben kell kicsúcsosodnia.

A bűnvádi eljárás célja éppen ennek megállapítása, mivel a minősítés is csak arra való, hogy a helyes büntetési keretet megtaláljuk. Ha ez megvan, akkor pedig igazságos büntetést kell kiszabni az elkövetővel szemben: az igazság azoknak a szociális, lélektani és morális értékelemeknek az összessége, melyek egyénenként változnak.

A büntetőjogban a jogsértés nagyságán túl számot kell vetni a tettes pszichológiai, egyedi sajátosságaival, erkölcsiségével, szociális helyzetével.

Vargha kívánalma szerint az igazságos büntetés érdekében „a bírónak be kell hatolnia az ember lelkületébe, erkölcsi világába, társadalmi életébe, s az ott felfedezett körülmények figyelembevételével, sőt homloktérbe állításával kell megállapítania, hogy mi az igazság”.

Azonban az ítéletek a legnagyobb súlyt a cselekmény megállapítására, a vallomásokra, s azok értékelésére helyezik, de mellőzik a motívumok kiderítését, azokra a körülményekre viszont, amelyek a bűncselekmény pszichológiáját alkotják, és azokra, melyek az elkövető moralitásának megítélésére, s a cselekmény szociális okainak felderítésére alkalmasak, semmi súlyt nem helyeznek.

Mint írta, „ezek nélkül pedig a büntető igazságszolgáltatás értéktelen és lélektelen gépezet, mely az érző, gondolkozó, indulatok, szenvedélyek, ezer és ezer sociális tényező determináló hatása alatt álló embert sablonszerű egyformasággal kezeli. Úgy, hogy az igazságszolgáltatás inkább hasonlít egy élettelen automatához, mint egy etikai magaslaton álló, igazságot osztó állami hatalomhoz”.

 

Varghát kortársai elsősorban eljárási tárgyú írásaiért tartották nagyra: műveiben előbb a kódex megalkotása, utóbb pedig alkalmazása körüli kérdésekről fejtette ki nézeteit.

A büntetőeljárást illető alapfelfogása az volt, hogy az, az állam és a bűnelkövető közötti jogviszony realizálása: a jogviszony tartalma pedig „nem más, mint egyrészről jog a büntetésre, másrészről kötelezettség a büntetés eltűrésére. A megvalósítás, azaz a büntetés jogának érvényesítése a büntetés végrehajtásában áll. Ehhez azonban a bűncselekmény, a bűnösség s a büntetés megállapítása szükséges, ami lényegileg nem egyéb, mint a büntetőeljárás keresztülvitele”.

Számos tanulmánya jelent meg e területen is, de a legnagyobb hatású a már említett szerzőtársaival írt „A bűnvádi perrendtartás magyarázata” című munkája volt.

A kommentár tekintélyes részének, a jogalkalmazás szempontjából legfontosabb fejezeteknek - a nyomozásra, vizsgálatra, a kényszerintézkedésekre, a törvényszék és az esküdtbíróság előtti fő tárgyalásra, valamint az összes perorvoslatokra /felfolyamodás, fellebbezés, semmisségi panasz/ vonatkozóak - a megírása fűződik a nevéhez.

E mű valóban alapvető jelentőségű volt, mivel hosszú ideig iránytűként, hivatkozási pontként szolgált a jogalkalmazók számára.

A mű első kiadása fejezetenként nagy bevezetést tartalmazott, amely az illető kérdés fogalmát, lényegét, történetét elemezte, nemzetközi kitekintést is adva, a továbbiakban pedig értelmezte az egyes jogintézményeket, megjelölve azokat a változásokat, amelyek az addigi gyakorlatban következnek be a törvény életbeléptével.

Az elméleti és történeti fejtegetéseket a második kiadásban felváltotta a kialakuló joggyakorlat tapasztalatainak elemzése.

Vargha e művében olyan magyarázatokat adott, amelyek beépültek a jogalkalmazásba, némely vonatkozásban pedig ma is megszívlelendőek, mint pI. a letartóztatás, vizsgálati fogság kapcsán írt megállapításai.

A letartóztatás nem más, mint az állam védekezése az elkövető olyan magatartása ellen, amely a büntetőeljárás sikere ellen irányul. Ez következik a büntető jogviszony természetéből, ezért meghatározott okok fennállta esetén az ítélet előtt is korlátozni kell az egyéni szabadságot.

Az intézkedés jogalapját a szükség képezi, de az önkény elkerülése végett a törvényhozónak olyan taxatív felsorolást kellett adnia, amely kielégíti az egyéni szabadság jogának garanciális igényét, de meghatározott esetekben mégis lehetőséget ad az államnak a kényszer alkalmazására. Azonban nem elegendő az okokra való puszta hivatkozás, azokat tényekkel kell alátámasztani. Ma már természetes a vád-ítélet viszonyában, hogy a két eljárási intézményt a tettazonosság köti össze. Ezt azonban hazánkban csak a Bp. 325. §-a állapította meg, amikor kimondta, hogy a bíróság semmisség terhe alatt nem tehet ítélete tárgyává olyan tettet, mely miatt a vádló nem emelt vádat. Vargha e tételhez nagy részletességű magyarázatot fűzött, az adott ügy tényállását illető lehetséges variációkat elemezve: pl. a delictum complexum felbontása alkotóelemekre, vagy fordítva, eltérő elkövetési hely, idő, mód, más bűnös akarat /szándékosság helyett gondatlanság/ megállapítása, feltéve, hogy a jogtárgy azonos marad.

Vargha a perorvoslatok közül a fellebbezésnek nem volt híve. Mint írta, „legjobb tett volna azt eltörölni, s egyidejűleg az első fokot megerősíteni. Ha az első fok ötöstanácsban ítél, a fellebbezés - a jogkérdésben való semmisségi panasz megengedése mellett - merőben felesleges dolog, mert a tényállást részleges reprodukcióval jobban s megbízhatóbban megállapítani, mint azt megerősített tanácsokban az első fok megállapítani képes, a fellebbviteli eljárásban lehetetlen”.

 

Vargha Ferenc pályafutása az igazságügy két nagy területén zajlott, hiszen volt közvádló és bíró is. Így megismerte ezen pályák működését, szervezetüket, és határozott elképzeléseket alkotott a feladatukról, jogállásukról. Több írásában foglalkozott e kérdésekkel is.

Az ügyészséget illetően két tanulmánya emelendő ki.

A Bp. kodifikációja körüli viták során „A kir. ügyész jogköre a nyomozás folyamán” című írásában foglalt állást a közvádlói szervezet feladatairól, az eljárások során követendő magatartásáról. Mint írta‚ „az ügyészi kar ellen azt szokták felhozni, hogy miután hivatása a vád képviselete, ezen hivatásának hosszas gyakorlata alatt egyoldalúvá válik; az üldözés gondolata öntudatlanul, akarata nélkül is mint megszokott dolog a védelem elnyomására és kizárólag a vád érdekeinek szemmel tartására fogja sarkallni”.

Vargha elvetette ezt a felfogást azzal, hogy „abban különbözik a közvádló mint ügyfél a védőtől, hogy a védő mindig csak a védelmet képviseli, de a közvádló épp úgy köteles a vádlott terhére, mint annak javára szolgáló ténykörülményeket és jogi érveket felhasználni. Vagyis a védő, ha a vádlott terhére szóló adatokról bír tudomással, azt elhallgathatja, ellenben a közvádló nemcsak vádol, hanem véd is, nemcsak a súlyosító, hanem az enyhítő körülményeket is érvényesíti a perben”.

E témakörben legjelentősebb írása 1907-ben jelent meg „Ügyészség és politika” címmel. Finkey e művet Vargha legbátrabb tanulmányának értékelte.

Az írásra az 1905-1906-os belpolitikai válság idején történtek adtak okot, amikor a kormány az ügyészséget is felhasználta a politikai ellenfelekkel való leszámolásra.

A mű alapvető kérdése „Lehet-e az ügyészséget úgy alárendelni a minisztériumnak, amint azt az 1871: XXXIII. tcz. teszi, megfelel-e a társadalmi morálnak, vagy más szavakkal: alkotmányos államban szabad-e az ügyészségből, mely az igazságszolgáltatás egyik tényezője, politikai intézményt alkotni?”

Vargha történeti, nemzetközi és logikai érvekkel mutatta ki, hogy az ügyészségi törvény nem említi a miniszter utasítási jogát, csak a felügyelet kérdéséről szól éppúgy, mint a bírák esetében. Ebből pedig logikailag csak az következik, hogy az ügyészséget az ügyintézésben ugyanaz a függetlenség illeti, mint a bíróságot.

De ellene mond az utasítási jognak a Bp. 34. §-a is, mely szerint az ügyészség megtagadhatja a vád képviseletét, ha meggyőződése szerint a feljelentett cselekmény nem büntethető, vagy ha az eljárás sikeréhez szükséges bizonyíték nem szerezhető meg. A Bp. szerint az első fokú ügyésznek a főügyész adhat utasítást, de a miniszteri utasításról a törvény sehol nem szól.

Vargha megállapította, hogy ezen törvénymagyarázatot a gyakorlat nem fogadta el, és ez veszedelmes, mert ha a politikától meghamisított kormánymeggyőződés irányíthatja a közvádat, az igazság is olyan változó lesz, mint a politika, mely azt irányítja. Az igazságszolgáltatás tisztasága és pártatlansága követeli azért, hogy az ügyészséget ugyanolyan függetlenséggel kell felruházni, mint a bíróságot.

A bíróságot illető művei közül a legfontosabb - szintén Finkeyt idézve - „tanulmányainak egyik legszebb gyöngye”, az 1935-ben megjelent „A bírói függetlenség” című írása.

Ebben a művében évtizedek bölcsességével, jog- és társadalomismeretével felvértezve bontja ki ezt a sokat emlegetett, de a törvény által nem definiált fogalmat.

Megállapítása szerint ez részint azt jelenti, hogy „a bíró kényszer nélkül ítélhessen, s határozatának végrehajtását más politikai tényezők hatalmi szóval ne gátolják”, másrészt „erkölcsi függetlenséget jelent, s azt fejezi ki, hogy a bíró, működésében erkölcsileg teljesen szabad és független..., kikapcsol minden külső tényezőt, ami az ítélet megalkotásában zavarná, s csak azokat az elemeket veszi fel a tudatba, melyek nélkülözhetetlenek a vitás kérdés megoldásához”. Ez a fogalom tehát a bíró oldaláról ‚az eszmék, gondolatok s értékelések szelekciójának szabadságát jelenti”. Ennek megvalósításához szükséges a megfelelő közjogi állás megteremtése, amit a törvény azon rendelkezései szavatolnak, hogy a bíró elmozdíthatatlan és áthelyezhetetlen, politikai tevékenységet és más kereső foglalkozást nem folytathat.

A bírói függetlenség fontos tényezője az állás elnyerésének mikéntje. Vargha alapvetően egyetértett az akkori rendszerrel, amelyben az ítélőtáblák elnöki tanácsai kandidálták a jelöltet az igazságügy- miniszternek, aki a kinevezést kezdeményezte az államfőnél. A függetlenség érdekében viszont szükségesnek tartotta, hogy a kormányzat kötve tegyen a bírói testület javaslatához.

Vargha leszögezte, hogy a bírónak működése során minden hangulattal szemben a törvényt kell érvényre juttatnia, amelytől viszont függ.

Ez azonban nem mechanikus, hiszen „a törvény mikénti alkalmazása a bírótól függ, annak tudásától, műveltségétől, emberismeretétől. A törvény alkalmazása... célratörekvő tevékenység, a cél az anyagi igazság eszménye... A bírót kötelezi ugyan a törvény, de hogy mi értelme van a törvénynek, azt a bíró határozza meg”.

Felvetődik a kérdés, hogy a bíró eljárása s ítélete kritizálható-e.

Vargha válasza erre igen, hiszen a bíráskodás közérdekű tevékenység, s mint ilyen, szükségszerűen kritika tárgya lehet. Ennek azonban, mint minden szabadságjognak, határai vannak, amiket nem szabad átlépni.

A kritika jogi formája a perorvoslat, amelyben a felsőbb bírói fórum határoz az ítélet milyenségéről. A kritika további fóruma a tudományé, „ami az eszmék kicserélődése, súrlódása révén nagyban előmozdítja a jogalkalmazás fejlődését s tökéletesedését”.

A sajtó is beleszól az egyes ügyekbe, de csak az érdekeset, a szenzációs elemet ragadja meg, azt is szakértelem nélkül. Vargha hangsúlyozta, hogy „veszélyes a napi sajtó előzetes kritikája tárgyalásra kerülő vagy tárgyalás alatt álló ügyekben…, mert ez nem más, mint a bíró befolyásolása”. A legveszélyesebb kritikának a politika oldaláról jövőt tartotta. Mint írta, „a képviselők a parlamentben nem egyszer már súlyos támadást intéztek a bírói tekintély és függetlenség ellen”. Végtelenül romboló, „ha az államhatalom egyes részei vagy orgánumai egymással torzsalkodnának. A jogrend felbomlását jelentené, ha az államhatalom egyes tényezői, melyek külön-külön organikus egységükben egyaránt arra hivatottak, hogy speciális hatáskörükben a jogrendet, s ezen a réven az állami élet egységét fenntartsák, egymással szembekerülnének”.

Mivel a fenti körülmények és hatások között kell a bírónak tevékenykednie, akivel szemben alapvető elvárás, hogy törvényesen és igazságosan ítéljen, ezért kell „a bírói kart mindig kivételes elbánásban részesíteni, s az állami hierarchiában, előkelő pozícióban nemcsak erkölcsileg, hanem anyagilag is teljesen függetlenné tenni”. Mint kiemelte, ha ez biztosított, akkor „biztosítva van a jó, megbízható igazságszolgáltatás, s biztosítva van ezen réven a jogrend is, mely az állami életnek legbiztosabb alapja”.

Meg kell emlékezni még röviden Varghának a szólás- és sajtószabadsággal kapcsolatos véleményéről is, amelyet szintén több írásában fejtett ki.

Ennek lényege, hogy e szabadságjog kettős irányú: minden ember minden gondolatát kinyomtathatja, közölheti, terjesztheti, ill. mindenkinek joga van erről tudomást szerezni.

Azonban ennek a társadalmi életből folyó korlátai vannak, melyek a kriminalitás határainál kezdődnek, ugyanis a szólás- és sajtószabadságban nincs benne a bűnözés szabadsága. A Btk-ban meghatározott érdekek jelölik ki a mezsgyét, ahol a büntetőjogi védelem kezdődik a becsületsértés, rágalmazás, izgatás tényállásaiban.

Vargha ugyanezen okból nem értett egyet a parlamenti képviselők kivételezett jogállásával sem, mellyel 1927-ben megjelent „A képviselők felelőtlensége” című dolgozatában foglalkozott.

Megállapította: ,,a szólásszabadság elvének az a célja, hogy a törvényhozás tagjai közjogi tevékenységükben szabadon mozoghassanak, gondolataikat, törvényhozói akaratukat minden akadály nélkül kinyilváníthassák... Ez a szabadság adja meg a szellemnek a rugalmasságot, mozgékonyságot, ez teszi lehetővé, hogy a társadalom elemei, az egyes emberek kicseréljék gondolataikat”. A képviselők esetén nagyon fontos a kritika szabadsága, még fajsúlyosabb „az egyszerű szólásszabadságnál, mert ez a társadalmi élet igazgatásának ellenőrzését jelenti a hasznosság, célszerűség és erkölcsösség szempontjából”.

A képviselők esetében azonban a büntetőjog sorompója felhúzásra került, mivel a felelőtlenség intézménye folytán ők nem vonhatók felelősségre.

Írása végén leszögezte, hogy „magának a nemzetgyűlésnek, tekintélyének s erkölcsi színvonalának jól felfogott érdeke az, hogy ez a privilégium megszüntettessék... Az igazsággal, erkölccsel logikával s a helyes joggal ellentétben álló privilégiumok csak a magukról megfelejtkező egyeseknek használnak, ellenben erkölcsi kárral járnak azok a testület tekintélyére, társadalmi súlyára és etikai értékére, s kisebbítik azt a tiszteletet, amit egy magas testület a polgároktól s a közvéleménytől joggal megkövetelhet”.

Vargha Ferenc életének és munkásságának felidézését leghívebben Finkey Ferenc gondolataival lehet zárni: „tanulmányainak hosszú sorozata fel fogja tartani nevét a magyar jogi irodalom történetében akkor is, amikor egyénisége a múlt idők ködébe vész el, mert a későbbi jogásznemzedékek is nagy lelki haszonnal és gyönyörűséggel fogják azokat forgatni”.

(Megjelent az Ügyészek Lapja 2000/5. számában.)