Ügyészek Országos Egyesülete
MagyarEnglishDeutschland

 

 


Finkey Ferencről


 

 

drfinkey.jpg

 

 

Dr. Finkey Ferenc életútja

Dr. Finkey Ferencről megjelent kötetek, tanulmányok 

Domokos Andrea: Finkey Ferencről

Dr. Kosztolányi László: Finkey Ferenc és az ügyészi függetlenség

A magyar börtönügy arcképcsarnoka - Dr. Finkey Ferenc

 

 

elválasztó.png

 

Dr. Finkey Ferenc életútja

 

Dédapja és nagyapja református lelkész Borsodban, apja a szikszói algimnázium igazgatója, majd a sárospataki gimnázium tanára. Hat testvérével 1872 karácsonyán árva lesz, mert apja kolerában, egy napra rá anyja a férje elvesztése miatt ("szívszakadás") meghal.

Patakon jár iskolába s a református jogakadémiát is ott végzi, doktorátust a kolozsvári egyetemen szerez.
Sátoraljaújhelyen és Poprádon ügyvédjelölt.

1894: a Tiszán-inneni egyházkerület közgyűlése a pataki jogakadémia rendes tanárává választja.

1896: budapesti ügyvédi vizsga.

1912-1915: a kolozsvári egyetem első büntetőeljárás-jogi tanára,

1915: a pozsonyi egyetem büntetőjogi professzora (az 1915. március 6-án hősi halált halt Degré Lajos utóda), a pozsonyi egyetem rektoraként többkarúvá szervezi azt, majd az egyetem Pécsre és Budapestre "menekítője".

1921: az átmenetileg Szegeden működő kolozsvári egyetem büntetőper-jogi professzora.

1923. május 15.: az új koronaügyész és régi barát, Vargha Ferenc helyettese.

1930.: a Kúria - gyilkossági, csalási, okirat-hamisítási ügyeket tárgyaló - III. tanácsának elnöke, a koronaügyésszé kinevezett dr. Magyar István utóda.

1935. június 23.: Dr. Lázár Andor miniszter javaslatára Horthy kormányzó koronaügyésszé nevezi ki.

1940. február 28.: 70 éve betöltésére tekintettel nyugalomba vonul.

A Magyar Érdemrend Nagykeresztje kitüntetésben részesül ügyészségről távozásakor.

1908-tól a Magyar Tudományos Akadémia tagja, levelező, 1929. "rendes", 1940. tiszteleti tagként.

1938-1940: a bírói-ügyvédi vizsgabizottság elnöke. Felsőházi tag tiszte alapján (a jogi témájú kérdéseken túl, az idegen nyelvek helyes oktatása, a nemzetiségek nyelvének a tisztviselők körében használata témában szólalt fel.)

Református egyházi presbiter, aljegyző, az egyházkerületi szabályrendeletek összegyűjtője. Kedvenc költője, Tompa Mihály margitszigeti szobrának (1940) felavató szónoka.

A Sárospataki Diákok Szövetsége létrehívásának szorgalmazója, majd elnöke.

Szakirodalmi munkássága gazdag, a büntető anyagi és perjog sok kiadást megélő tankönyvének és jogi szaklapok szerzője.

Emlékét a Finkey Ferenc-díj, a Finkey Ferenc Társaság, szülővárosa Sárospatak, a sátoraljaújhelyi Jogászok a Kultúráért Alapítvány őrzi.

Sárospatakon családi sírkertben nyugszik.

Festményportréjának 2. példánya a Sárospataki Kollégium Nagykönyvtárában található.

(Forrás: Fejezetek az ügyészség 130 éves történelméből 1871-2001 c. díszkötet 84-85.o., felelős kiadó: Dr. Polt Péter, szerkesztő: Dr. Horányi Miklós)

 

elválasztó.png


Dr. Finkey Ferencről megjelent kötetek, tanulmányok: 

 

Horváth Tibor, Nagy Ferenc, Földvári József, Király Tibor, Tari Ferenc, Györgyi Kálmán, Kopp László, Ködöböcz József: Dr. Finkey Ferenc 1870-1949 Emlékkönyv (Sárospatak: Jogászok a Kultúráért Alapítvány, 1995. 211 p.)

Madarassy-Molnár Máté: HIT – TUDÁS – ALÁZAT (60 éve hunyt el Finkey Ferenc) (Iustum Aequum Salutare IV. 2008/4. 239–249.)

Kodoböcz József: Finkey Ferenc élete és munkássága (Miskolc-Sárospatak: Felsőmagyarország Kiadó, 1995. 9.)

Kőhalmi László: Finkey Ferenc, a magyar magister juris criminalis (Collega, 2000/4. 18.)

Id. Trócsányi László: Finkey Ferenc emlékeimben (Ügyészek Lapja. 1995/2. 53.)

Pallo József: A magyar börtönügy arcképcsarnoka Finkey Ferenc (Börtönügyi Szemle. 2008/2. 87–88.)
 

elválasztó.png

Domokos Andrea:

Finkey Ferencről

 

100 éve hangzott el Finkey Ferenc "A jogtalanság mint a büntetendő cselekmény ismérve" c. akadémiai székfoglalója.

A Magyar Tudományos Akadémia 1908-ban Balogh Jenő és Wlassics Gyula ajánlásával levelező tagjai közé választotta Finkey Ferencet, a sokoldalú tudóst. Épp 100 éve: 1909. március 8-án olvasta fel székfoglaló értekezését az Akadémián. Így ajánlották professzor társai:

"Ez idő szerint Finkey Ferenc az egyetlen az élő magyar büntetőjogászok közt, aki az anyagi és alaki büntetőjog egész rendszerét, valamint a börtönügyet és a büntetési rendszert önálló nagyobb munkákban kimerítően feldolgozta. Mindkét terjedelmes tankönyve igen becses és igen használt tankönyvünk ( ... )"2

Finkey Sárospatakon született, hallgatója, majd tanára volt a Sárospataki Református Jogakadémiának. Írásaiban mindig a letisztult gondolkodásmód jellemezte. Munkáinak fogalmi tisztázása, értelmezése a Csemegi-féle fogalomalkotás precizitásához, igényességéhez hasonlítható. A magyar reformátusság sokat köszönhet a Finkeyeknek, ahogy Horváth Tibor fogalmaz: a Finkey család a "XVIII-XIX. század során számos nagyműveltségű lelkipásztort, papot adott a magyar kultúrának." 3

 

Finkey Ferenc Kolozsváron szerezte egyetemi doktori diplomáját. A sárospataki akadémia után a kolozsvári egyetemen oktatta a büntetőeljárási jogot. Majd Pozsonyban oktatott, a pozsonyi egyetem rektoraként karok megalapítását is szervezte. Trianon után a szegedi egyetem professzoraként dolgozott. Nagy Ferenc összegyűjtötte, hogy milyen órákat tartott Szegeden.4 "Az 1921/22. tanév II. felére szóló tanrendben megtalálhatjuk Finkey Ferenc nevét a büntető perjog előadójaként." Érdekességként említi még Nagy, hogy heti egy órában büntetéstant (poenológiát) is meghirdetett.

 

A mai egyetemi oktatók számára is tanulságos lehet az 1922/23-as tanév órabeosztása. Az I. és II. félévben egyaránt heti 5-5 óra büntető perjogot oktatott. Az első félévben emellett heti 2 óra büntető szemináriumot vitt, és heti 1 óra kriminalisztika gyakorlatot tartott. Nemcsak tudósként, szakíróként. hanem oktatóként is igaz rá Király Tibor megfogalmazása, miszerint "a bűnügyi tudományok polihisztora volt."5 Akadémiai székfoglaló értekezésében kifejti azon álláspontját, hogy az elmélet és gyakorlat nem ellentétei, hanem próbakövei egymásnak.6

 

1923-1930 között koronaügyész helyettes, 1930-tól kúriai tanács elnök. Bíróként megállapította, hogy "az élet súlyosabb, borzalmasabb bűneseteket produkál, mint aminőket a tudományos ember elképzelhet (...)"7. 1935-től nyugdíjba vonulásáig, 1940-ig koronaügyész. E tisztet először nem akarta elfogadni, püspöke, Ravasz László beszélte rá. Koronaügyészként a Szálasi perben is eljár. Györgyi Kálmán a vádbeszédéből idéz: "A legjelentősebb súlyosító körülmény nézetem szerint az, hogy a vádlott hazafias rajongás leplébe burkolta a maga féktelen ambícióját.:" Úgy vélem a hazájáról felelősen gondolkodó ember ezt a veszélyt így látta az 1930-as években és így látja ma is.

 

A büntető anyagi jog professzora

 

Büntetőjogi tankönyvében a büntetőjog alapelveiként határozza meg az igazságosságot, a szükségességet, a hasznosságot, célszerűséget egyaránt.9 A büntetés céljaként pedig a megtorlást és a megelőzést egyenértékűként jelöli meg: "A büntetés célja eszerint általánosságban egyfelől az elkövetett büntetendő cselekmény jogi megtorlása, másfelől a jövőben várható hasonló tettektől úgy az egész közönségnek. mint a büntetéssel sújtottaknak visszatartása." Egyetért a kor uralkodó vezéreszméivel, amelyek: "a megtorlás és a megelőzés, vagyis az egyéni felelősség és a társadalmi védekezés, az egyénítés és az emberiesség."

Ebben a munkában a bűncselekmény fogalmának ismérveit jogi és társadalmi szempontból egyaránt vizsgálja. Míg a tankönyv első kiadásában még ő is a bűncselekmény kifejezést használta, addig e kiadásban már a büntetendő cselekmény szóhasználatot tartja precíznek. Későbbi székfoglaló értekezése is a büntetendő cselekmény egyik fogalmi elemével, a jogtalansággal foglalkozik. Az 1905-ös tankönyvben már megkülönbözteti a büntetendő cselekményt a vallási bűntől, az erkölcstelenségtől, a fegyelmi vétségtől, a magánjogi vétségtől.10

Hangsúlyozza, hogy a büntetendő cselekmény "nem merő jogi fogalom, hanem egyszersmind társadalmi jelenség is, vagyis a büntetendő cselekmény mindig és mindenütt társadalomellenes magaviselet, mely a társadalommal együtt keletkezik és együtt fejlődik." A büntetendő cselekmény mindig emberi érdek- és jogsértés. Jogi ismérvei pedig: 1. emberi cselekmény, 2. jogtalan cselekmény, 3. az állam büntetéssel fenyegeti.

Az ember tettei akkor bírnak jelentőséggel, ha fennáll az alanyi bűnösség. A jogtalanság a jog valamely tilalmával, vagy parancsával való ellenkezést jelenti. Büntetendő cselekménynek pedig az olyan jogtalan cselekmény nevezhető, amelyet a BTK a cselekmény elkövetése előtt büntetendőnek nyilvánított.

 

Finkey azt vallotta, hogy a tankönyvnek tudományos műnek kell lennie, egyúttal azonban célja a tételes büntetőjog "tanító modorban való ismertetése" is. Aki oktatja is a büntetőjogot, tudja, hogy a hallgatók érdeklődésének fenntartásához nélkülözhetetlen a példák, illetve a jogtörténeti érdekességek idézése.

Amikor a büntetendő cselekmény koronként és társadalmanként változó jellegéről ír e tankönyvében, példaként hozta, hogy a könyv megírásakor a Fidji-szigeteken az ölés tiszteletreméltó tettnek számított. Új-Guineában viszont a fecsegés és a hallgatózás büntetendő cselekmények voltak.

 

Az akadémikus

 

Akadémiai székfoglalójában a büntetendő cselekmény és a jogtalanság viszonyát vizsgálta.11 Alapvetésében kifejtette, hogy a jogtalanság éppúgy, mint a jog általános jogi fogalom. Jogtalan cselekményekkel nemcsak a büntetőjogban, hanem a jog valamennyi ágában lehet találkozni.

 

Különbséget tesz alaki és anyagi jogtalanság között. Az alaki jogtalanság körébe sorolja a magánjogi, a közjogi és a nemzetközi jogi jogtalanságot. Az anyagi jogtalanság formái pedig az egyéni, a társadalmi és az állami érdekeket sértő vagy veszélyeztető jogtalan cselekmények. Merkellel együtt vallja, hogy a magánjogi és büntetőjogi jogtalanság között elvi, minőségi különbség nincs. A különbség mennyiségi és jogi következménybeni. Elsősorban a jogi következmények céljában lelhető fel a különbség. A magánjogi "vétség" jogkövetkezményeinek fő célja a megzavart magánjogi érdekkör helyreállítása. A büntetés célja pedig a megtorlás, megelőzés.

 

Foglalkozik a szabálysértés területével is, a rendészeti kihágások tana szerinte reformra szorul. (Írja ezt 1909-ben.) "Mai tételesjogunk szerint a kihágási törvénykönyv (1879: XL. Tc.) a büntetőjog és a közigazgatási jog határvillongása közben két szék közt a pad alá került." Természetesen akadémiai székfoglalójában a kihágásokkal is a jogtalanság kapcsán foglalkozik, megállapítván, hogy azok is jogtalan cselekmények.

 

A jogtalanság és a büntetendő cselekmény viszonyát három pontban összegzi:

 

  1. Minden büntetendő cselekmény tartalmilag jogtalan cselekmény, vagyis a jogtalanság a büntetendő cselekmények általános (kivétel nélküli) ismérve.
  2. A jogtalanság a büntetendő cselekmény tárgyi oldalához, a cselekvéshez tartozik, a jogtalanság tudata a tényálladékhoz és a beszámításhoz nem szükséges, a jogosság felőli tévedés azonban enyhítő körülményt, esetleg a büntethetőséget kizáró okot képez.
  3. Ahol a cselekvés objektív jogtalansága világosan ki nem mutatható, ott nincs büntetendő cselekmény, a jogos cselekvés a beszámítást kizáró okot képez, vagyis nem büntethető.

 

A jogtalanság mellett ismérve még a bűncselekménynek a büntetéssel való fenyegetés. Az első fejezi ki a büntetendő cselekmény jogi tartalmát. míg a másik ismérv a közhatalom általi elítélést. "E két ismérv juttatja röviden, de találóan kifejezésre, hogy a büntetendő cselekmény mindig és mindenütt a társadalom, az uralkodó közfelfogás által legerősebben elítélt, a közhatalom által legszigorúbban sújtott cselekményt jelenti."

 

Elfogadja azt az elméletet, mely szerint minden büntetendő cselekmény egyúttal erkölcstelen is. ,,(…) minden büntetendő cselekmény, mint a fennálló közhatalom ellen kiadott szabályokkal ellenkező, mint törvény- és kötelességellenes magaviselet (állampolgári kötelességszegés) az erkölcstan szabályaiba is ütközik, vagyis többé-kevésbé erkölcsellenes is."

 

Következő tétele a jogtalanság és a büntetendő cselekmény viszonyával kapcsolatban az, hogy a jogtalanság a büntetendő cselekmény tárgyi oldalához tartozik: "a jogtalanság vagy a büntetettség tudata a tényálladékhoz és a beszámításhoz nem szükséges. a jogosság felőli tévedés azonban enyhítő körülményt, esetleg beszámítást kizáró okot képez."

További megállapítása: a jogos cselekvés nem lehet büntetendő, azaz ahol a cselekvés objektív jogtalansága világosan ki nem mutatható, ott nincs büntetendő cselekmény. Példaként pedig a hivatásbeli kötelezettség gyakorlását hozza fel, amikor az orvosi beavatkozás, ha az írott és íratlan szabályoknak megfelel, kizárja a cselekmény jogellenességét.

 

A házi fegyelmezést két részre osztja, egyik esetben jogosnak tartja, míg akkor, amikor már nem nevelési célból alkalmazzák, hanem túllépik a házi fegyelmi jogot, akkor jogtalan és büntetendő cselekménynek minősíti.

Javaslattal is él Finkey akadémiai székfoglalójában: "Ha revideált BTK-nk világosan kifejezné, hogy a törvény parancsának, az illetékes hatóság által hivatalosan kiadott törvényes rendeletnek kötelességszerű végrehajtása, a törvény által elismert foglalkozásnak szabályszerű és kötelességszerű gyakorlása közben vagy a házi fegyelmi jog igazságos és szükségszerű alkalmazásában elkövetett cselekmény, mint jogszerű cselekmény, nem büntethető, ezzel bizonyára jelentékenyen megkönnyebbítené a bíróságok feladatát és helyzetét ( ... )".

 

A tudomány fellegvárában sem hagyta el humora Finkeyt, erre bizonyság befejező mondata. Székfoglaló értekezését a jogtalanságról így zárja, mivel kissé túllépte idejét: "nem óhajtottam jogtalanul (. .. ) visszaélni nagybecsű türelmükkel."

 

A börtönügy kiváló alakja

 

1911-ben az Egyesült Államokban tett tanulmányi útjáról és a washingtoni nemzetközi börtönügyi kongresszusról tartott beszámolót az Akadémián.12 A börtönügyi kongresszusok deklarált célja nem annyira elméleti, tudományos kérdések megvitatása, hanem a "börtönügy" gyakorlati eszközeinek, módjainak megbeszélése, a különböző nemzetek szakemberei közötti tapasztalatcsere elsősorban. Finkey tanulmányútja után úgy fogalmazott, hogy az észak-amerikai börtönügy és büntetőjog tanulmányozása szükséges és elengedhetetlen azok számára, akik a büntetőjog XX. század eleji fejlesztését, haladását munkálni kívánják. Az 1908-as Novella új intézményeinek megerősítését látja benne: "A próbára bocsátás, a fiatalok bírósága, a javító nevelőintézetek új szervezete, amelyeket részben egyenest Észak-Amerikaból ült ettünk át, részben az ottani minták figyelembevételével reformáltunk s melyek a magyar és az észak-amerikai büntetőjog rokonságát megteremtették, a mi új reformintézményeink helyessége és gyakorlatiassága még tisztábban és határozottabban áll előttem amerikai utam után, mint eddigelé."

 

Napjainkban, a büntető törvénykönyv általános részének kodifikációja során felmerült a büntethetőség korhatárának lejjebb szállításának szükségessége. Egyes szerzők ugyanis tendenciát látnak a gyermekkorúak által elkövetett személy elleni erőszakos bűncselekmények számának növekedésében. Mások arra hivatkoznak, hogy nem a korhatár leszállítása, hanem a hatékony, a mostaninál jóval határozottabb és következetesebb gyermekvédelem lehet Magyarországon a megoldás. Nem új e probléma sem, Finkey 1911-ben így ír a társadalmi védekezés, a megelőzés fontosságáról: „Ez új vezéreszme diadalát jelenti a gyermekvédelem és a fiatalkorú bűntettesek javító nevelésének céltudatos felkarolása s a büntetőjog, illetőleg a közigazgatás külön ágává kiépítése is az összes kultúrállamokban.”

 

Meggyőződésem, hogy a mai Magyarországon sem a 12 éves, legsúlyosabb személy elleni erőszakos cselekményeket (pl. emberölést) megvalósító gyermek büntethetővé tétele jelenti az igazi megoldást, ez kizárólag törvényhozói akaraton múlik. Tüneti kezelést fog jelenteni kizárólag. A valódi megoldás mindig társadalmi szintű, magának a társadalomnak, civil szervezeteknek, egyházaknak, a gyermekvédelem hivatalainak és hatóságainak kell kidolgoznia. Finkey is kiemeli, hogy a „legbölcsebb és leggyakorlatiasabb társadalomvédelem” az elhagyatott és erkölcsi romlásnak kitett gyermekek megmentése, a bűnöző réteg utánpótlásának a megakadályozása.

 

Az európai szobatudósokkal szemben az amerikai pragmatizmust dicséri: "Míg itt Európában rendszerint óriási tudományos tollháborúk vezetik be, illetőleg készítik elő az új intézményeket", addig Amerikában a gyakorlati szakemberek megvalósítják az adott intézményt és utóbb magyarázza a tudomány annak elveit. Mindez igaz volt a XX. század elején, amikoris nagyszámú kísérlet, új megoldás jellemezte az USÁ-t, azonban a XX. század második felének bűnözési arányait és az egyesült államokbeli büntető igazságszolgáltatás kudarcait már nem ismerhette meg Finkey.

 

Három intézményt mutat be részletesen. A Reformatory-t, a Probation-t és a Juvenile Court-ot. A XXI. század elején éppoly utópisztikusnak tűnik leírása a Reformatoryban folyó képzésről, mint amilyen utópisztikusnak tűnhetett 1911-ben. A concordi Reformatoryban ugyanis az etika, politika és szociológia előadások után az intézetbe beutalt fiatalok megvitatták az előadások anyagát.

A Probation rendszerrel kapcsolatban megjegyzi, hogy annak magyarországi megerősödése akkortól várható, amikor a pártfogó felügyelet "fizetéses hivatallá" válik.

 

A Juvenile Court, azaz a fiatalkorúak bírósága Finkey szemében rendkívül előremutató példa: "Legbecsesebb és bizonyára sokáig maradandó érdeme lesz az észak-amerikai büntetőjognak, hogy a fiatalkorúakkal való büntetőjogi elbánást teljesen új alap okra fektette."

 

A büntet6perjog tudósa

 

Király Tibor említi, hogy Finkey elsősorban a büntetőeljárási jogtudomány művelőjének tartotta magát.13 Király kiemeli, hogy fontosnak tartotta az állampolgári jogok biztosítékait. különösen a vádlott és a védő jogi helyzetének a szabályozását. A nyomozó rendszer "embertelen és durva felfogását" elítélte. A védelmet nemcsak a terhelt egyéni érdekei, hanem a közérdek vonatkozásában is fontosnak tartotta. Az elsőfokú bíróságok függetlenségét, képzettségének erősítését kívánta, nem volt elégedett a perorvoslati rendszer bonyolultságával - összegzi Király. Munkásságáról így vall: "Ha Finkey Ferenc helyét a magyar büntetőeljárási jog tudományának művelői között ki akarjuk jelölni, vissza kell nyúlnunk a születését (1870) megelőző mintegy 30 évvel korábbi időre. A magyar politikai, jogi gondolkodásban akkor jelentek meg azok a gondolatok, eszmék és formálódtak azok az intézmények, amelyek a törvénytervezetekben (1843) is megjelentek és tulajdonképpen máig hatnak, és amelyeknek hatása időben messzire nyúlt. Habár rá lehetne mutatni a még régebbi előzményekre is, köztük az 1792/95. évi törvényjavaslatra, vagy megemlíteni a felvilágosodás eszméinek más honi korai megjelenését, de Finkey Ferenc tudományos munkásságában az 1840-es évek eszméinek és a Deák Ferenc fémjelezte kodifikációs törekvéseinek közvetlen, egyenes továbbélését fedezhetjük fel. Eszméi rokonságban vannak Szalay László (az 1840-ben alakult kodifikációs bizottság titkárának) eszméivel, és így az 1843/44-es törvényjavaslattal abban a szilárd hitben, ahogyan fellépnek többek között a személy szabadságának védelmében, vagy az esküdtbíróság intézménye mellett. E törvény javaslatot Finkey más összefüggésben is sokra tartotta, amint 1942-ben írt tanulmányából is kiderült." Eszméinek rokonsága alapján Finkey Ferenc időben legközvetlenebb elődjének az egy emberöltőnyivel korábban született (1842) pesti jogtanárt, Fayer Lászlót tartja Király.

 

Finkey a büntetőeljárásjog három évszázados történetét bemutató művének e1őszavában arról ír, hogy a magyar büntetőeljárás ezeréves történetének feldolgozása lenne számára a csábító, hajlott korára tekintettel erre azonban nem vállalkozik. Ezért a magyar büntetőjogi és a jogtörténeti tudomány művelőinek nagy adósságát, az 1896-os Bűnvádi Perrendtartás előtti három évszázadot írja meg.14 A magyar büntetőeljárási jog történetének vázolása előtt azonban röviden ismerteti az európai anyagi büntetőjog. valamint az európai büntetőeljárás fejlődési szakaszait, áttekinti a büntetés-végrehajtási jog és a börtönügy kialakulását.

 

A magyar büntetőeljárás történetének elemzésénél kiemeli, hogy az szorosan összefügg a bírói hatalom gyakorlásának kérdésével. Szent István személyesen is gyakorolta a bírói hatalmat. 1526-tól a királyok e személyes bíráskodása teljesen meg szűnt és átment az ország ún. "nagy bíráira" : a nádorispánra, országbíróra, tárnokmesterre, a kancellárra, majd a személynökre. Ez utóbbiból fejlődik ki a Hétszemélyes Tábla és a Királyi Íté1ő Tábla. A vidéki bíróságok a vármegyékkel együtt fejlődtek ki. A XIII. század végén alakul ki a megy ei törvényszék, amely a nemesek ügyeiben az elsőfokú rendes bíróságként működik. A jobbágyok feletti bíráskodás a XIII. századtól a földesúri bíráskodáshoz tartozik. Az 1848-i reformtörvények a földesúri bíráskodást eltörlik. Az 1850-61-i abszolutizmus alatt az elsőfokú bíróságok a megyei törvényszékek, a másodfokú bíróságok a kerületi ítélőtáblák voltak, a harmadik fórum pedig a bécsi legfőbb ítélőszék magyar osztálya volt. 1871-ben a megy ei törvényszékek helyett királyi törvényszékek és járásbíróságok lettek az első fórumok. A második fórumként a királyi ítélőtáblák működtek, míg harmadik fórumként a Királyi Kúria járt el.15

Finkey megállapítja, hogy a fenti reformokkal a magyar büntető igazságszolgáltatási szervezet teljesen azonos lett a nyugat-európai, különösen a francia és a német szervezettel.

 

Az 1843-as Szalay László-féle és az 1844-es Szemere Bertalan által átdolgozott törvény javaslatokat kitűnő munkáknak tartja: "hogyha sikerült volna azokat tető alá hozni, azokkal hazánk a büntetőperjog codificatioja terén is - még inkább az anyagi Btk. Tekintetében - Európa vezető államai közé emelkedett volna."16 Az 1844-es javaslatban kitűnő ötletnek tartja, hogy az összeegyeztetni tervezte az angol esküdtszéket a francia közvádló rendszerrel.

 

Az 1896-os Büntető Perrendtartásról azt írta, hogy az európai kódexek egyik legkiválóbbja, teljes összhangban áll a nyugat-európai modern perrendtartásokkal mind rendszerére, mind vezérelveire nézve. A Bp. kommentárok közül Balogh Jenő, Edvi Illés Károly és Vargha Ferenc munkájáról szól.

 

Király Tibor említi, hogy Finkey "elmélyült figyelemben részesítette a perbeli igazság kérdéseit."17 Finkey azt vallotta, hogy a büntető eljárás nem elégedhet meg az alaki igazsággal, annak fő célja az anyagi igazság elérése. Erről a témáról nem elméleti fejtegetésbe bocsátkozott, hanem precízen összegyűjtötte az eljárási biztosítékokat.

 

Az anyagi igazság elérését biztosító eljárási biztosíték:

  1. a nyomozás, a vizsgálat, a vádképviselet. a vád alá helyezés és az ítélethozatal feladatainak szétválasztása és külön hatóságokra való elosztása
  2. a bírói függetlenség
  3. az ún. laikus elem igénybevétele a bűnösség kérdésének eldöntésénél
  4. a védelem szabadsága
  5. az, hogy a beismerés maga nem elegendő az elítéléshez
  6. a bizonyításnak a bíróság előtt való felvétele és a bíróságnak az a joga, hogy a bizonyítás kiegészítése végett a felek által előterjesztetteken túl hivatalból új bizonyítékok felvételét rendelhesse el, és a bizonyítékokat szabadon mérlegelje
  7. a szóbeliség. közvetlenség, a kontradiktórius tárgyalás. A fikciók, vélelmek kizárása
  8. a perorvoslatok.

 

Koronaügyészként is azt vallja, hogy az ügyészség függetlensége hozzátartozik az igazságszolgáltatás függetlenségéhez és önállóságához.

 

A "kettős nyomtáv" 100 évvel ezelőtt

 

A XXI. századi magyar büntetőpolitika a „kettős nyomtávot” jelöli ki célul. Büntetőpolitikánkat ma már jelentősen befolyásolják az ENSZ, az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága és az Európa Unió büntetőpolitikai ajánlásai. Ezek az ajánlások a következő büntetőpolitikai vezérelveket fogalmazzák meg:

 

  1. a szabadságvesztés-büntetést végső eszközként kell kezelni, alkalmazása csak akkor indokolt, ha az elkövetett bűncselekmény súlyára tekintettel nyilvánvaló, hogy semmilyen más büntetés nem lenne megfelelő,
  2. kerülni kell a rövid tartamú szabadságvesztés-büntetés alkalmazását,
  3. elő kell mozdítani a közösségi szankciók szélesebb körű alkalmazását,
  4. differenciálni kell a büntetési rendszert, be kell vezetni új, szabadságelvonással nem járó szankciófajtákat,
  5. garantálni kell a mediációhoz és az áldozat kártalanításához való jogot.

 

Már Finkey is alternatív büntetéseket ajánlott a rövid tartamú szabadságvesztés helyett: a bírói dorgálást, a fellebbezést, a közmunkát és a feltételes elítélést.

A bírói dorgálással kapcsolatban utal az 1843-as javaslatra, amely büntetési rendszerében szintén szerepelt, mint legenyhébb büntetési eszköz. Fiatal, vagy gondatlanságból és először bűncselekményt elkövetőknél javasolta bevezetni. "Természetesen ez a büntetés csak a legcsekélyebb súlyú cselekmények miatt s csak rendkívüli enyhítő körülmények esetében lenne alkalmazható, midőn a szabadság- vagy pénzbüntetés legkisebb mértéke is súlyosnak mutatkozik."

A fellebbezés bizonyos helyre, községbe vagy megyébe utalást jelent, amelyet az elítélt nem hagyhat el. Maga Finkey is megjegyzi, hogy a magyar állapotok nem nagyon kedveznek a végrehajtásnak.

A közmunkát is alkalmas alternatívának tartja a rövid tartamú szabadságvesztés kiváltására.

A feltételes elítélést is bevezetendőnek látja, ismerteti az angol-amerikai próbára bocsátás és a belga-francia végrehajtás felfüggesztése intézményét. A feltételes elítélésről így ír: "( ... ) a humanizmus újabb diadalának tekintjük a feltételes elítélést, mely lehetővé teszi, hogy az első ízben bűnözőket, ha rendkívüli enyhítő körülmények közt követtek el valami kisebb büntetendő cselekményt, hatályosan visszatarthassuk a bűn ösvényétől, s evégből ne egy-két heti, egy-két havi fogházzal, ami örökre megszégyenítő s könnyen megmételyező lehet az erkölcsösebb elítéltekre is, hanem egy próbaidő kitűzésével büntessük meg."

 

Finkey áttekintést ad az 1905-ig létesült javítóintézetekről. Ezek miniszteri rendeletekkel jöttek létre, Finkey kevesli őket. Külön kiemeli a kassait, mely szerinte rendkívül modern. A leányok rendelkezésére villany szövőgépeket bocsátanak, amikor az országban a cégeknek nincsen ilyen berendezésük.

A javítóintézetekb61 való ideiglenes elbocsátás esetén az intézetigazgató a helyi papot, tanítót vagy éppen nőegyletet kérte fel a fiatalkorú figyelemmel kísérésére.

Finkey felhívja a figyelmet, hogy a társadalom együttműködése nélkül nem létezik hatékony bűnmegelőzés: A büntet6jog tudománya "méltán hívja fel a társadalom figyelmét arra, hogy a bűnözés leküzdésében vegye ki a maga részét, vagyis a társadalom igyekezzék az önhibája által ejtett sebeket orvosolni s az államnak a bűnözés leküzdésére irányuló akciójában minden erejével segítségére siessen s azt anyagi erővel, és egyleti, testületi tevékenység útján támogassa e közérdekű s emberbaráti munkában."

A mai büntetőpolitika egyházi és civil szervezeteket szólít meg ugyanebben a szellemben.

 

Finkey feladatként jelölte meg a súlyos bűncselekményt elkövető komoly bűntettesekkel szemben a szigorítást. Másrészt pedig szükségesnek ítélte enyhébb büntetési nemek bevezetését a menthető indokból vétkezőkkel szemben. "A nagy bűntettesek, a ma ún. közveszélyes bűntettek elleni szigorú, kíméletlen fellépés, ezek lehetőleg ártalmatlanná tételére való törekvés, az emberiesség elvének szem előtt tartásával - ellenben a kis bűntettesek, az alkalmi és erkölcsileg romlott jelleműek enyhébb elbírálása s ezeknek a börtönbüntetéstől lehető megkímélése lesznek nézetem szerint is sokáig a jövő bűnügyi politikájának is a vezéreszméi.,,18

Ez volt a "kettős nyomtáv" 100 évvel korábban.

 

A hagyományőrző Finkey

 

Reformátusként nagy hangsúlyt fektetett a közösségi életben való részvételre, annak szervezésére. "Mindig ott voltam a városháza öreg termeiben rendezett jogászbálokon és a lelkünkhöz tapadt főiskolai imateremben rendezett ifjúsági ünnepeken".19

 

Finkey vallotta, hogy a hagyományok őrzése szellemi kötelessége a tudós embereknek. 1916-os leveléből, amelyet a volt sárospataki diákokhoz intézett, ez az üzenet egyértelműen kiolvasható.

A felhívás hátterében az állt, hogy felmerült a sárospataki főiskola áthelyezésének ötlete. Így ír levelében Finkey: "Azt hiszem, mindnyájunkat, akik a sárospataki főiskolát valljuk igazi "anyaiskolánk"-nak, akik ott szívtuk magunkba – több-kevesebb ideig - a tudományok elemeit, a későbbi életpályánkhoz nélkülözhetetlen szellemi és erkölcsi javakat s ott esküdtünk fel a haza és a tudomány szeretetére és szolgálatára, mindnyájunkat felrázott, szinte kizavart mindennapi munkakörünkből s a mai rendkívüli idő gondjaiból, bajaiból a főiskola akadémiájának áthelyezését kérő akadémiai-széki indítvány."20

 

Halálára készülődve is hű maradt a sárospataki szellemhez: koporsóján mindössze felesége koszorúját engedte elhelyezni, végakaratában arra kérte a tőle búcsúzókat, hogy a koszorúra fordítandó pénzösszeget a sárospataki diáksegély alapjára utalják át.

 

1 Domokos Andrea: habilitált egyetemi docens, tanszékvezető, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara, Büntetőjogi Tanszék

Az ajánlást felidézi Tari Ferenc Az időszerű Finkey című munkájában. In: Dr. Finkey Ferenc Emlékkönyv (szerk.: Szathmáry B.) Sárospatak. 1995. 77-96. o.

3 Horváth T.: Finkey Ferenc emlékére. In: Dr. Finkey Ferenc Emlékkönyv (szerk.: Szathmáry B.) Sárospatak. 1995. 11-24. o.

4 Nagy F.: Gondolatok Finkey Ferenc egykori szegedi egyetemi tanárról és anyagi büntető- jogászról. In: Dr. Finkey Ferenc Emlékkönyv (szerk.: Szathmáry B.) Sárospatak. 1995. 27- 44. o.

5 Király T.: Finkey Ferenc nézetei a büntetőeljárási jogról. In: Dr. Finkey Ferenc Emlékkönyv (szerk.: Szathmáry B.) Sárospatak, 1995.63-72. o.

6 Finkey F.: A jogtalanság mint a büntetendő cselekmény ismérve. Olvastatott a Magyar Tudományos Akadémia 1909. március 8-iki ülésén. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1909. 4. o.

7 Finkeyt idézi: Ködöböcz J.: Finkey Ferenc élete és munkássága 1870-1949. Felsőmagyarországi Kiadó, Miskolc-Sárospatak, 1995. 71. o.

8 Györgyi K.: Adalékok Finkey Ferenc koronaügyészi működéséhez. In: Dr. Finkey Ferenc Emlékkönyv (szerk.: Szathmáry B.) Sárospatak, 1995.99-124. o.

9  Finkey F.: A magyar büntetőjog tankönyve. Átdolgozott és bővített második kiadás. Budapest, Politzer-féle Könyvkiadó Vállalat, 1905. 51. o.

10   i.m. 211. o.

11 Finkey F.: A jogtalanság mint a büntetendő cselekmény ismérve. Olvastatott a Magyar Tudományos Akadémia 1909. március 8-iki ülésén. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1909.

12 Finkey F.: Az északamerikai büntetőjog mai vezéreszméi és reformintézményei. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1911.

13   Király T.: Előszó a mű első kiadásához. 5-13. o. Finkey Ferenc: A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1619-1914. Sárospatak, 1948. Kiadta a Jogászok a Kultúráért Alapítvány, 2000. (szerk.: Szathmáry B.)

14 A szerző előszava. 15. o. Finkey Ferenc: A magyar büntetőperjogi tudomány háromszázados fejlődéstörténete 1619-1914. Sárospatak. 1948. Kiadta a Jogászok a Kultúráért Alapítvány. 2000. (szerk.: Szathmáry B.)

15  i.m. 37. o.

16  i.m. 45. o.

17 Király T.: Finkey Ferenc nézetei a büntető eljárásijogról, büntetőjogászról In: Dr. Finkey Ferenc Emlékkönyv (szerk.: Szathmáry B.) Sáros patak, 1995. 63-72. o.

18 A reformok szükségességéről, a differenciálás kívánalmáról 1905-ös tankönyvében író Finkey F.: A magyar büntetőjog tankönyve. Budapest, 1905. 468-488.0.

19 Finkey szavait Kőhalmi László idézi: Égető sebek. Emléksarok Finkey Ferencről, a büntetés-végrehajtási jogtudomány atyjáról. In: Börtönügyi Szemle. Tizenkilencedik évfolyam. 4.szám. 2000. december. 111-116.0.

20  Finkey F.: Felhívás a volt pataki diákokhoz. 1916. Zempléni Múzsa. Sajtó alá rendezte Bolvári- Takács Gábor. http:/www.zemplenimuzsa.hu/03_4/finkey.htm

 

(Megjelent az Ügyészek Lapja 2009/2. számában)


elválasztó.png

Dr. Kosztolányi László:

Finkey Ferenc és az ügyészi függetlenség

 

A hagyományőrzés dicsérete Sárospatak városának példája mintaértékű: helyi szervei viszálykodás helyett településük múltja, illetve jelene értékeinek és értékteremtő hagyományainak őrzése, felmutatása felé fordultak. Dicséretes törekvéseik körébe tartoznak a város szülötte, a jogtudomány és a jogalkalmazás ismert alakja, Finkey Ferenc személyének, életművének méltatására a múlt évben tartott emlékünnepségek. Minthogy Finkey Ferenc 1923-tól több mint hét évig volt katonaügyészhelyettes, majd több éves kúriai tanácselnökösködés után, 1935-től 1940-ig a koronaügyészi posztot töltötte be, e rendezvények szervezésében és lebonyolításában követésre méltóan nemes célzattal tevékenyen közreműködött a Legfőbb Ügyészség is.


Az ünnepségek egyikén ötlött szemembe Finkey Ferenc 1936-ban írt "Ügyészi függetlenség és anyagi igazság" című kismonográfiája. Az érdeklődési körömbe eső téma aktualitása arra ösztönzött, hogy a szerző gondolatait - legalábbis saját szakmai köreinkben - közkinccsé tegyem. Bevezetésként annyit: a címben szereplő ügyészi függetlenség kategóriáját a tanulmány a maival teljesen azonos tartalommal, a végrehajtó hatalomtól való függetlenség értelmében használja. Fejtegetéseinek középpontjában az ügyésznek a büntető igazságszolgáltatás körében kifejtett tevékenysége áll. Hamleti kérdés az alárendeltség létéről Bevezető részében a tanulmány említi azt a - mai szervezetünkben egyre inkább köztudott - tényt, hogy az ügyészi szervezetnek "az igazságügy-miniszter alá rendelését" a magyar jogrend a francia jogból vette át. Hozzáteszi: a történelmi eredetét tekintve "szomorú időkre, a zsarnok királyok véreskezű önkényeskedéseire" visszavezethető eredetű szervezet végrehajtó hatalom alárendelésének tétele már az ügyészségről szóló első magyar törvény, az 1871: XXXIII. t.c. elfogadásakor sem talált "osztatlan helyeslésre és elfogadásra."


E megoldás elismertsége ettől eltekintve sem tekinthető egyöntetűnek, mivel "a szakirodalom régóta hirdeti az államügyészség függetlenségének gondolatát, mint az anyagi igazság érvényesítésére és a büntető igazságszolgáltatásnak a politikai befolyástól való gyökeres megszabadítására irányuló alkotmányos követelményt."


Ezen "alkotmányos követelmény" érvényesülése szükségességének hangoztatásánál a tanulmány hivatkozik Kozma Sándor első "budapesti királyi főügyészre", aki szerint a közvádlót nem lehet úgy tekinteni, mit "a változó hatalomnak mindig kész eszközét." Hiszen a közvádló nem "a vádlottnak az állam által felfogadott feltétlen üldözője", hanem "az igazságszolgáltatás rendes funkcionáriusa, aki nem büntetést, hanem igazságot keres és szorgalmaz".


Minthogy pedig az ügyész alapvető feladata az anyagi igazság felderítésében való közreműködés, funkciójával szemben követelményként jelentkezik, hogy "amennyire lehet, függetlenné tétessék". Az "amennyire lehet" kifejezés jelzi, hogy az ügyész függetlensége nem lehet a bíróéval azonos mértékű. Az anyagi igazság keresése azonban a függetlenség olyan fokát követeli meg, amelynek alapján az ügyész "legyen mindig csak az államnak, de sohase legyen a pillanatonként változó tettleges hatalomnak a közege".


A Kozma Sándor írásaiból való idézetek után a tanulmány hivatkozik a "nagy büntetőjogi író", Varga Ferenc korábbi koronaügyész-helyettes fentiekkel egyező gondolataira.

Mindezek előrebocsátása után Finkey Ferenc az ügyészi szervezet függetlenségét azon "nehéz problémák" közé sorolja, amelyeket nem lehet egykönnyen odavetett igennel vagy nemmel elintézni, mert mindkét álláspont, a helyeslés és a tagadás mellett megdönthetetlennek látszó érvek sorakoznak fel." Emiatt a kérdésre csak "dualisztikus felelet adható." Lássuk ezért a két ellentétes álláspont fő érveit." Érvek a miniszteri alárendeltség mellett Ennek az alkotmányjogi megoldásnak az a kiindulópontja, hogy az ügyészség nem ítélkezést végző (nem bírói) szerv, így voltaképpen nem is tekinthető igazságügyi szervnek. Lényegét tekintve tehát "igazságügyi igazgatási", pontosabban szólva "közigazgatási" szervként funkcionál. E minősítés alapjául döntően a szervezet feladatai szolgálnak: a bűnüldözés, a vádemelés, a vádképviselet, büntetés-végrehajtás felügyelete egyaránt közrendészeti teendők. Ezt a vélekedést erősíti meg, hogy az ügyészségnek - a bírósággal szemben - nincs lehetősége az ügyek eldöntésére, számára csupán a döntésre vonatkozó indítványozási jog adott.


Minthogy pedig így az ügyészség közigazgatási szerv, e minőségéből a végrehajtó hatalomhoz tartozása, közelebbről és miniszter alá rendelése következik. Az alárendeltség természetes folyománya az akkor hatályos ügyészi törvényben szereplő fogalmi meghatározás is, miszerint az ügyészség "mint az igazságügy-miniszternek alárendelt szervezet, az igazságszolgáltatás körül az állam közérdekeit képviseli". Az állam érdekét pedig csak a mindenkori kormány tudja a leghitelesebben megállapítani, ezért szükséges, hogy az állam legfőbb ügyésze az igazságügy-miniszter legyen. Így "a politikai színezetű bűnperekben az igazságügy-miniszter, mint a kormány jogi szakértője, a legilletékesebb annak eldöntésére, hogy az elkövetett bűncselekmény tetteseit és részeseit kívánatos-e szigorral üldözni", vagy pedig " a megbocsátás álláspontjára helyezkedni. "Ez az érvelés sok igazságot tartalmaz." -írja Finkey, hiszen "bizonyos, hogy egészen más feladat az ítélkezés és más a bűnüldözés, a vádemelés és a vádképviselet". Noha mindkét funkció egy intézményhez "az államnak ú.n. igazságügyi felségjogához, a büntető igazságszolgáltatáshoz tartozik", a közérdek valódi érvényesítése és a hatósági önkény kizárása az igazságszolgáltatás feladatán belül a fenti - kétpólusú - megosztást szükségessé teszi. Ennek államszervezeti következménye, hogy ha az igazságszolgáltatás folyamatában biztosítva van a bíróságnak a kormánytól való függetlensége, akkor az ügyészségnek a végrehajtó hatalomtól való függetlenségét semmi sem indokolja. Az e hatalom alá rendelés veszélytelen voltát mutatja az a tapasztalat is, hogy normális időkben az igazságügy-miniszter, illetőleg a kormány felette ritkán ... él az utasítási jogával". Csupán a politikai színezetű bűnperekbe szokott beavatkozni a szigorúbb fellépés, vagy az elnézés irányában". Ennél a pontnál fordulat következik az érvelésben. Amint Finkey írja: a politikai befolyás inkább az elnézés, a durván un. "eltussolás" esetén állhat elő, ha a miniszter pártpolitikai szempontból ad ilyen utasítást az ügyészségnek a vádemelés mellőzésére vagy a vádelejtésre, illetőleg az in peius jogorvoslat elhagyására".


Ennek a "netalán helytelen befolyásolásnak" ellenszereként szolgálhat ugyan a pótmagánvád intézménye, de a politikai bűncselekmények azon körében, ahol ennek nincs helye, a "miniszter részéről az ügyésznek elnézésre, vádelejtésre utasítása voltaképpen nem egyéb, mint pertörlés, illetve előlegezett kegyelemadás" ami viszont az államfő hatáskörébe tartozik. A miniszteri alárendeltség elleni indokok A fentiek kifejtése után jut el Finkey "a kérdés ütközőpontjához, a másik álláspont főérvéhez", vagyis a végrehajtó hatalom függetlenséget hirdető álláspont érveinek ismertetéséhez.


Mint írja: "Az ügyészi függetlenség és autonómia létjogosultsága és szükségessége itt fordul meg, a politikai ízű "eltussolás" kérdésén. Hiszen miniszteri alárendeltség esetén fennáll az utasítási joggal való visszaélés lehetősége, s adódhatnak olyan esetek, amikor az igazságügy-miniszterben is a pártpolitikai utasítás "nem a valódi, nem a pártatlan igazságot, hanem a hatalmon lévő politikai párt uralmát akarja szolgálni és megerősíteni." Ilyen intézkedés bármikor előfordulhat, hiszen "a hatalmon maradás vágya, a politikai uralom megtartása olykor rossz tanácsadó lehet".


Az alárendeltség által adott ezen lehetőség valóra váltása különösen társadalmi-politikai változások menetében "politikailag viharos, vagy éppen forradalmas időkben rendszeressé" válhat, s ebből adódik a kérdés: "nem lesz-e ilyenformán az ügyészség részesévé nyilván igazságtalan, s az állam érdekével, az igazi közérdekkel ellenkező visszaélésnek?"


Továbbmenve: nem történhetik - e meg az is, hogy a miniszter a kormány pártpolitikája érdekéből az ellentétes politikát követőeket csekély okokból, vagy éppen alaptalanul zaklatásnak teszi ki a bűnvádi eljárás indítása által?" Mindez nemcsak politikai jellegű ügyekben történhet meg, hiszen a közönséges bűnügyek a hátterében esetleg politikai vagy politikai vonatkozású indítóokok szerepelhetnek.


Ezek után saját korára vonatkoztatva és külföldi példákra utalva jegyzi meg: ilyen esetek előfordulására "a közelmúlt bűnügyi krónikáiból eléggé beszédes példákat lehetne felhoznunk "


Ilyen tapasztalatok birtokában további kérdésként merül fel: "Vajon megfelel -e az állami közérdeknek, az anyagi igazság érvényesítését fogja -e elősegíteni, ha az ügyészség ilyen esetekben is köteles egyszerűen elnyomni a maga meggyőződését, az eljárás adataiból kialakult tárgyilagos véleményét, és teljesíteni a miniszteri utasítást?" A kérdések sorából válaszként adódik a következtetés: a végrehajtó hatalomnak való alárendeltség " nyitva hagyja az utat az abszolút korszakok despotizmusához."


Az alkotmányos rend biztosítása és az anyagi igazság érvényre juttatása tehát más jellegű modell bevezetését követeli meg: "Ha az igazságszolgáltatás függetlenségét és önállóságát annyira fontos alkotmánybiztosíték gyanánt hirdetjük" e tételből következik, hogy az ügyészség függetlensége és önállósága "szintén hozzátartozik az igazságszolgáltatás függetlenségéhez és önállóságához. Hiszen az ügyészségi tagok nem miniszteriális hivatalnokok, hanem a bírói karral egy státusba tartoznak, azaz igazságszolgáltatási szervek, akiknek szigorúan törvényes, tárgyilagos, pártatlan működése szintén jóságának és helyességének."

Amint az a fentiekből is adódik, az ügyészségnek a minisztertől, illetve a kormánytól való függetlensége "a pártpolitikától való mentesség", "a lehető legtárgyilagosabb pártatlanság", "a valódi közérdek" érvényesítése, "vagyis az anyagi igazság mennél szabadabb és biztosabb érvényesítése érdekében" szükséges. Merre mutat a mérleg nyelve? Az egymással ellentétes két álláspont indokainak ismertetése után Finkey megjegyzi: "egyiknek az érvei épp oly súlyosak, mint a másiké". Ez az egyenértékűség azonban nála nem a kérdés megoldhatatlanságát jelenti.


A jogrend és jogalkalmazás legfontosabbnak tartott értékei alapján a két álláspont közötti választás legfőbb vezérelvének "az anyagi igazság biztosabb és szabadabb érvényesítését" tarja. Ennek alapulvételével vonja le végkövetkeztetését: "az egyéni és a közszabadságjogoknak a politikai önkényeskedés elleni biztosítása érdekében az ügyészi függetlenség törvénybeiktatása" szükséges. Ez " a modern jogállam és az alkotmányosság feltétlen követelménye."


A szerző jámbor óhaja Végezetül az olvasó megértését kérem az idézetek talán túlságosan gyakori és helyenként talán terjedelmes alkalmazása miatt. Mentségemül szolgáljon: ezzel csupán Finkey Ferenc gondolatainak a lehető legteljesebb visszaadását, közvetítését kívántam elérni. Ezért arra törekedtem, hogy gondolatmenetét, indokainak sorrendjét, érvelési módszerét minél hívebben kövessem. Lehetőleg úgy, hogy a tanulmány hangulatát is sikerüljön visszaadnom.


Mindezzel célom volt hozzájárulni alkotmányjogi státusunk körül folyó vita pro és kontra érveinek közelebbi megértéséhez. Csak remélhetem, hogy ez a szándékom valóra válik.


Az ÜOE az ügyészek szakmai érdekvédelmi szervezeteként, a rendszerváltozást követően 1990 februárjában megalakult egyesület, amely önkéntes alapon szerveződött, ma már az ügyészi szervezetben dolgozók 70%-át meghaladó tagsággal rendelkezik.

 

(Megjelent az Ügyészek Lapja 1996/4. számában)